Az angol whisky modernkori története – értsd a modern korszakot az 1990-es évek végétől, az akkor egyre inkább a világméretű whisky-boom útjára terelődő skót whisky újkori sikereitől számolva – viszonylag későn követte le a globális trendet. Az első újkori angol whisky lepárló 2008 környékén realizálódott, Norfolkban, a St.George Distillery néven. Akkor az, emlékszem, elég vicces hír volt, és mindenki szkeptikusan fogadta. Sok jelentkező nem is akadt aki követte volna a norfolkiak felismerését, nevezetesen, hogy a whisky jó üzlet. Valahogy minden arroganciájuk ellenére az angolok ezzel a whiskyvel úgy voltak, hogy az skót és ennyi. Minek erőltetni, ha ebben “legalább” képesek a skótok valamit hozzátenni a nagyszerű brit világképhez. Különben is, ha már Anglia és desztillálás, a gin a hazai pálya Hadrianus falától délre.

A St.George Distillery után elvétve akadt pár bevállalós angliai vállalkozás amelyik belevágott az angol whisky készítésébe. Pedig logikusnak tűnt, hiszen a 2010-es év legelején már egyértelmű volt, hogy itt valami hatalmas üzleti siker érkezik az alkoholipar számára. Aztán szépen lassan egyre több angol főzde került a térképre, de még a 2010-es évek közepéig is ezek főleg úgy operáltak, hogy oké, akkor legyen whisky, de addig is menjen a gin és a vodka, biztos ami biztos alapon. Szót sem szólhatunk, ez legitim taktika átvészelni a kezdeti éveket üzleti szempontból. A brit alkoholpiac angliai része akkoriban a belső viszonyait tekintve inkább volt vodka és gin orientált, mint whisky. Főleg nem single malt whisky. Az angol desztillálóknak a whisky egyfajta új, érintetlen terület volt. Azzal, hogy belendült a kézműves és craft termékek piaca az alkoholiparban is, lásd sör, az új kis főzdék is megtalálták a rést a nagy, globális vodka és gin márkák mellett. Gyakorlatilag ugyanezt láttuk Skóciában, azzal a különbséggel, hogy itt a sok új lepárló mindegyike alapvetően a whisky felé igyekezett, hiszen ez volt az evidens, ez a hazai pálya, viszont az egyre nagyobb teret nyerő új típusú párlatok piacán hiányzott a nemzeti vonal. Így teremtődött meg a gin-boom Skóciában, érdekes szerepbe hozva a kicsi főzdéket. A desztillálók nem csak, hogy beléptek a progresszív élelmiszeriparba a termékeikkel, hanem erős szegmenst is kreáltak azon belül, a tényleges közegükben, az alkoholpiacokon. De a dolog nem csak arról szólt, hogy a whisky felé haladva lefedjék az érlelési idő alatti financiális lyukakat, nem csak arról, hogy megteremtődött a scottish craft gin fogalma, hanem a távoli kis skót falvakban munkahely teremtő és munkaerőt alkalmazó vállalkozások kezdtek kinőni. Sok helyen egy lokális alapanyagokra, vagy folklórra épített kis brand a kitörési és túlélési lehetőséget is jelentette a turizmusból kiszoruló távoli helyek számára. Később persze már az ország minden részén nyílottak lepárlók, ginre fókuszálva. Ezzel szemben az angolok inkább mint üzleti lehetőségként futtaták az új mikro lepárlókat, semmint lokális kitörési lehetőségként. A 2010-es évek második felében aztán egyre-másra kezdtek el a deklaráltan a whisky felé, az angol whisky felé elinduló főzdék megalakulni. Túl nagy volt az a fehér folt a térképen, ahol egyre jobban azt láttuk, hogy tűnnek el a szűz területek, Hollandiától Csehországig, Tasmániától Magyarországig whisky készítés témában. A világméretű whisky trendből épp csak az angolok maradtak ki. 2014-15-től azonban tucatnyi új, magát a whisky felé pozícionáló kis angol főzde alapítatott.

2013-ban jutott el odáig pár lengyel párlatkedvelő, hogy komolyan elkezdjenek egy régi álmukon dolgozni, és whisky desztillálásba kezdjenek. A két lengyel, Dariusz és Ewelina. A srác családi örökségként, nagyapai indíttatásra kedvelte meg a lepárlás művészetét. Eltudjuk képzelni, hogy a 20.század második felében milyen viszonyok közt tudott hazai földön operálni egy lengyel vidéki ember, aki saját vodkát akart készíteni. Nyilván se a közeg, se a technikai lehetőségek, se a minőség nem volt egetverő, sokkal inkább arról szólhatott a történet, hogy a megörökölt tudást, a szenvedélyt életben tartsa valahogy az illető. Valami ilyesmi lehetett anno nálunk a házi pálinkafőzés a 70-es, 80-as években. A kis Dariusz így leste el a nagyapjától a desztillálást, és amikor 2003-ban Angliába utazott munkát vállalni, bármit is hozott a sors neki, mindig is ott motoszkált a fejében, egyszer whiskyt fog készíteni. De legalábbis lesz egy lepárlója és saját feje után menve készít majd párlatokat.

2016-ban realizálódott az álom, és megalakult a Bimber Distillery. A bimber egy lengyel szleng, olyasmit jelent mint nálunk a házipálesz, ami náluk valószínüleg a házi vodka, maga a primitív párlat. Talán nevezhetjük a lengyel moonshinenak is a bimbert. A név természetesen tisztelgés a lengyel eredet és a nagyapa előtt, aki nyilván igazi bimber-mester lehetett a maga idejében.

Az üzleti terv elég egyértelmű volt. A whisky alapjául a skót regulációt véve, single malt whiskyt készíteni, és az érlelési idő alatt a financiális egyensúly megteremtése érdekében egyéb párlatokat, vodkát és gint készíteni. A recept semmivel sem másabb mint szerte Nagy-Britanniában. A kihívás két részből állt. Az egyik az, hogy a Bimber Nyugat-London közepén van. A másik az alapítók fanatikus elköteleződése a minőség iránt. Előbbi elsőre hátránynak tűnik, de majd alább látjuk, hogyan fordította előnyére a cég a dolgot. A másik keményebb dió, hiszen rengeteg példát láttunk az élet minden területén a kompromisszumok megölte motiváció kérdésében. A Bimber azonban keményfejű polák csapat. A gin amit készítenek ultra-prémium minőség, a világ egyik legdrágább tealevelét, organikus termelésből származó kínai oolong teát is felhasználva. A vodka kínálatuk is széles, és elsők közt kezdtek rum desztillálásba is Londonban. A szakmai háttér pedig alapos. A Park Royal környezetében a lengyel vállalkozás nem csak, hogy desztillálóként operál, hanem “saját” malting floorja van a malátázóban ahonnan az alapanyag érkezik, “saját” farmjuk ahol nekik nő az árpa, saját kádárüzemük és még a palackozósorukkal helyben is kerül üvegbe a termék!! Na ilyet Skóciában sem sokan csinálnak, de ha említenem kell neveket legyen hasonló mondjuk a Springbank és a Bruichladdich. Elég jó csapatba került ezzel a Bimber, nem? Ha ehhez még hozzáteszem, hogy a sokak által a régi idők stílusú whiskyjeinek egyik garanciáját jelentő hosszú fermentációt (hét nap!) és fa washback kádakat használnak, akkor kimondhatjuk, hogy jelenleg London “közepén” az angol whisky jövőjének letéteményesei a lengyelek, akik a Bimbert vezetik.

Elérkeztünk 2019 végéhez, amikor a Bimber első lepárlása három éves lett, papíron készen állt whiskyként belépni a piacra, és a tulajdonosok nem is vártak sokat. Bimber The First néven megjelentették első single maltjukat. A First 54.2 % abv-vel jelent meg, összesen öt Pedro Ximenez hordóból 1000 számozott, viaszolt palacknyi mennyiségben. Természetesen azonnal elfogyott, részben a jó híreknek köszönhetően amit a korábbi, egyéb párlataiknak köszönhettek, és részben a nyilvánvaló igények miatt amik az új főzdék első kiadásai felé fókuszálnak, legyen az bármi, bárhonnan. A meglepetés akkor jött, amikor kiderült a kibontott palackokban elképesztően jó minőségű párlat van, amihez remek minőségű hordókat használtak. A Bimber reputációja whisky vonalon gyakorlatilag azonnal magas szintekre került a vélemények tükrében. A First mint inaugural release a Bimbertől, jelenleg 1000 font feletti összeget is kóstál a másodlagos piacokon.

Talán nem túlzok, hogy az a támogatás és elismerés ami a Bimber körül zajlik, az hasonló mint Skóciában a Daftmill sztori. Még az áthallások is stílusosak és kortárs módon értelmezhetőek. A skót nyakas farmer valahol a skót vidéken, és a lengyel emigráns Londonban, akik kellően akaratosak és szenvedélyesek abban amit csinálnak, eredményeik vannak, és már első nyilvános lépéseikkel akarva-akaratlanul is utat mutatnak és más értelembe helyezik a minőség, és magának a whiskynek a mondanivalóját. Mindig, minden területének az életnek az adott közösségeknek szüksége van új hősökre. Ami a Daftmill Skóciában, az a Bimber Londonban. Így néz ki most a világ.

Az első palackozás után hamarosan érkezett a második, a Bimber Re-Charred Oak Cask, a kisadagos, 51.9 % abv-vel kiadott változat. A korához képest bár nem volt olcsó (60-65 font körül még elérhető), de pár ennél sokkal gyengébb minőségű, “első” skót malt (lásd Strathearn, Eden Mill) ára mellett, plusz beleszámítva a Bimber First palackozás sikerét és a londoni közeget, kortárs árazásnak tekinthető. A menetközben elérhető egyéb párlatok, mint pár test batch new make vagy whiskyk, mint a London Whisky Club vagy a mára betelt Founder’s Club palackozások legalább annyira keresettek a gyűjtők és spekulánsok részéről, mint bármelyik skót single malt amelyikben anyagi potenciált lát a befektető.

A cikk írásának pillanataiban a Bimber Distillery újabb lépést tesz, hiszen ma megjelenik az első adagja a “Distillery Exclusive” palackozásaiknak. A már kezdetektől kísérletező kedvű Bimber ezúttal négy palackot kínál a kis főzdébe látogatóknak. Kezdetnek egy párlatot, ami nem whisky még, ez a Bimber New Make Batch 172 (63.5% abv) száz palacknyi mennyiségben.

A következő egy american oak, méghozzá virgin oak, 70 palacknyi mennyiségben, Bimber Virgin Cask #28 (53.1% abv) néven.

Persze, van sherry hordós változat is, ebben az adagban ez a 65 palacknyi mennyiségben kiadott Bimber Sherry Cask #34 (53.9% abv).

A negyedik kiadás egy Bimber Peated Finish #64PF (54.2%) nevű whisky, az első “finish” a Bimber történetében. Itt az utóérlelés egy meg nem nevezett Islay főzde hordójában történt a kezdeti american oak érlelés után.

A négy whisky csak helyben kapható, ami értelemszerűen növeli az értékét, és nem csak a másodlagos piacokon. Ha viszont szokás szerint megvizsgáljuk a kérdést ezúttal is a gyűjtés/befektetés irányából, akkor nyilvánvaló, hogy kollektoroknak igazán szép kis kihívás lenne még most az elején begyűjteni ezeket, míg az invesztorok közép és hosszútávon is kereshetnek a Bimberrel valamicskét. A dologban egy veszélyforrás rejlik. Ha a rengeteg pozitív visszajelzés ellenére a Bimber, ami szintén csak pénzből él, követni fogja a Kilchoman, Wolfburn esetében megismert rengeteg single cask vagy exclusive kiadással járó irányt, akkor hasonló lesz a végeredmény náluk is. A gyűjtők nem bírják majd hellyel és pénzzel követni a kiadásokat, a befektetők pedig elveszítik az érdemleges hasznot a palackjaikon. Ráadásul az sem nagy előny, hogy angol a whisky. Hiába a fenti dícsérő szavak, ha a Bimber a geek vonal kedvence lesz és nem tudja ismertségben legalább a minimális szintet átugrani. Minden iránynak van jó és rossz oldala. Igazából a végén ott marad a jó whisky amit kibontunk és megiszunk, ha se a gyűjtés nem lesz már érdekes, és profitot sem hoz mint befektetés. Mielőtt elfelejtenénk, whiskyt inni is jó dolog!

De legalább ennyi előny is van benne. Egy ilyen hatvan valahány darabos distillery only kiadás, még ha nyilván folytatólagos is lesz ez az irány vagy széria, mint első adag mozdulhat felfelé. Sokat nem várok, mert a First volt az igazi dobás, a Re-charred még elérhető, így inkább két vonal mozogna most a Bimber Distillery Exclusive inaugural batch kapcsán. Az egyik a hosszútáv. Abszolút reális ilyen viszonyok közt. A másik a négy palack mint szett, fast-flippinggel, emberi mértékű profittal. Ártól és költésektől függően kb 30-40 % szerintem egészséges haszon, és máris elég egy jó, érett skót whiskyre a pénz, amit majd ki lehet bontani és meginni…

Sőt, igazából ahogy a Daftmill esetében is, itt is bőven belefér, hogy ha már van száz másik palack szerte a piacon, skóttól japánig, amin lehet keresni, akkor legalább a tehetséges lengyel tesók cuccát kóstoljuk már meg!:)

Hajrá Bimber!