Megalázott múlt – Mortlach Midnight Malt 30 Year Old

MORTLACH MIDNIGHT MALT 30 YEAR OLD_4

Egy olyan piacon amit super premiumnak nevezünk a Macallan pozíciója megkérdőjelezhetetlen. Függetlenül attól, hogy mit gondolunk róluk vagy magáról a kategóriáról, a piac ezen szegmenséről. A verseny viszont attól verseny, hogy mindig vannak kihívók, vagy akik másolni szeretnék a sikeres kategória elsőt, akik törekszenek kiharapni maguknak is a torta ezen szeletéből.

Az Edrington megamárkája eddig csak minőség felől lett támadva, ez volt a Billy Walker korai GlenDronach szakasza, ráadásul úgy, hogy esetükben nem trónfosztás volt a cél, hanem a Macallan árazása miatt annyira elszakadt a normál fogyasztótól kb 15 évvel ezelőtt, hogy érdemes volt kitölteni a lyukat a polcon, és még a heavily sherried kategória is új lökést kapott. Később rengetegen, hivatalos és független palackozók is igyekeztek elsősorban a megjelenéseik fizikai formájában és a maltjaik árazásában felzárkózni. Hiába voltak köztük kiváló lepárlók és kiváló whiskyk, valahogy a Macallan pozícióját még csak meg sem karcolták. Hangsúlyozom, a pozícióról van szó. Ami feltűnő volt, hogy a legnagyobb vetélytárs, a Diageo, nem igazán igyekezett ebben a szegmensben versenyezni az Edrington top brandjével. Kicsit más volt a stratégia. Voltak koros meg szuper dizájn kiadásaik de ilyen állandó, egy márkára épített premium stratégia nem igazán.

Aztán jött a Mortlach sztori. Emlékszünk. Várta évtizedek óta, hogy a 16 éves Flora & Fauna palackozás által letett irány, a Mortlach karakterek egy alapsorban, de legalábbis több és aktívabb megjelenéssel egy kiváló malt whiskyt adjanak nekünk, fogyasztóknak. A Kis Boszorka, Dufftown Szörnyetege, a nehéz alappárlat, a húsos-szulfuros, a sherry monster..(Megjegyzem, véleményem szerint a Mortlach kicsit áldozata annak, sok társával együtt a malt világból, hogy beragadt róla egy sztereotip karakterisztika, aminek az oka a kortárs whisky-boom első hulláma által preferenciának vett korai véleményformálók jegyzetei. Ezek pedig gördültek tovább “generációról generációra’. Mert – véleményem szerint, ismét – az rendben, hogy a Mortlach egy kicsit nehézkesebb párlat, talán részben igazak a meaty-sulphury jegyek is, de semmiképp nem ez dominálja a karakterisztikát. A Mortlach egy nagy oldschool malty malt, a malátás jegyek adják a narancsos gyümölcsösség kesernyésebb oldalát, az emlegetett nehéz aromák és jegyek ehhez mérten tűnnek fel hangsúlyosan, és a sherry karakterek szintén régimódi stílusban a szárazabb, néhol füstös, sült gesztenyés, földes jegyekkel tesznek hozzá a whiskyhez. Egyáltalán nem találom sherry bombának, se nem valami telt, nehéz karakternek a Mortlachot, sokkal inkább egy érdekes narancs-tea-gyümölcs élmény amihez közelebb áll. Ez pontosan visszaköszön a jelenlegi alapsor karakterisztikájában.) Szóval mindent bevetett a Diageo amikor újra kellett brandingelni a Mortlach single maltot, de totális bukás lett a sztori vége, hiszen a megcélzott keleti piacokon a Mortlach legendájának beágyazottsága, a korai ismeretek erről whiskyről hiányoztak. Ráadásul mint valami rossz korai kapitalista mentalitást is felfedeztem volna abban, hogy egy a malthoz és a múltjához nem passzoló dizájnt kapott, kegyetlenül túlárazva és mindezt a megszokott mennyiség töredékéért. A palackok fél literesek voltak, nem hét decisek. Az egész egy katasztrófa volt. Öt év után korrigált a Diageo és hozta vissza az európai piacokra a márkát, immár a megszokott méretben, kicsit visszavéve az árazásból, de megtartva a dizájnt és a Mortlach 21.századi arculatát. Ami paradox módon kicsit századelejei, múlt század eleji, árt deco beütésekkel is bír. Visszajött tehát a Mortlach de az addigra a szimpátiáját vesztő közeg nem fogadta lelkesen a még mindig túlárazott és identitásában félreértelmezett Mortlach-ot. Természetesen elérte a korunkra jellemző ‘a régi jobb volt’ kritikahullám is, nyilván a FF 16 évesét állítva referenciának. Nem értettem vele egyet, szerintem igenis felismerhető a housestyle a mai Mortlach alapsorban, a jelenlegi 16 éves kiváló, modern interpretációja a Flora and Fauna palackozásnak, a 12 éves pedig tökéletesen megmutatja azt a valósághoz közelebb álló Mortlach karakterisztikát, amit évekig elfedett az a bizonyos robusztus, húsos, sherry nehéz imázs.

De miért is emlegettem a Macallant korábban? Azért mert a jelek szerint a Diageo a Mortlachnak szánja a kihívó szerepét, és egyre kevésbé titkolt cél, hogy felállítsák a maguk képviselőjét ebben a dimenzióban. Az elmúlt években érdemes volt megfigyelni, hogy a nagykorú vagy speciális kiadásokba szervezett Mortlach árazása messze disszonáns volt, mind önmagához mind a mellette megjelenő társaihoz mérten. Ennek csak az a régi taktika az oka, hogy az emelt árazás pszichológiai hatása a prémium termék pozícióit erősíti. Egy drága termékről feltételezzük, hogy különleges, és ez akkor is igaz, ha a magukat józannak beállító, sokszor a proli megnyilvánulás iskolapéldáját hozó hangok mindig az árazás felől érkeznek elsősorban. Igenis legitim dolog valaminek a kézzelfogható és a szellemi értékét kifejezni pénzben, és ennek az egyetlen problémás pontja az, ha az árat megszabó entitás azt a szupervékony határt átlépi, ami valóban jogos kritikákat jelenthet. Ha egy 1000 dolláros ár egy piaci jelzés, akkor ugyanaz a termék 3000 dollárért már nevezséges és jogos még a legalpáribb kritika is. De talán érdemes ismerni a közeget, mielőtt vesszük a bátorságot ezt a bizonyos határvonalat kijelölni egy cég vagy termék számára…

Na de, itt van a legfrissebb Mortlach kiadás. Harminc éves. Ez már – pont a megismert árazási taktika miatt – nem sok nyíló palackot ígért, de egyszer élünk, hátha..A megjelenés 350 palackot jelzett annuálisan, ami fel keltheti akár a gyűjtők vagy gyorsbefektetők figyelmét is. Amikor viszont elkezdődött bennem az a fajta hasadás, amit Jim Carrey bemutatott az “Én és én meg az Irén” című filmjében, az az volt amikor megkaptam a hivatalos marketing anyagot. A szövegen még túl tettem magam (ilyenek vannak benne, hogy “amikor a nappal az éjszakába lép, ahogy a fény megváltozik és az árnyékok megjelennek, az érzékek felerősödnek, minden beszélgetés érdekes fordulatot vesz, és feltárultak a legmélyebb, legsötétebb titkok is”) bár elsőre valami pornófilm felvezetője ugrott be róla. Azt üzenték, hogy a Mortlach megragadja az intimitást sugalló pillanatot és átcsábít Speyside sötét oldalára. Na fasza. Tovább hasadtam amikor megláttam az árát, ami 3500 font körüli. Erre mindjárt visszatérek. Na de a csapás akkor ért amikor kiderült, hogy ez a harminc éves Mortlach a klasszik european és american oak érlelés után Bordeaux wine cask – Calvados – guetamalai rum hordós érlelést kapott. Mi a fasz van?? Boros hordó, calvados és rum? Mi a fenének? Csak nem a Jura Steven Wood versenytársává vált ez a malt? Ráadásul az érlelés ezen szakasza után, a szétosztott Mortlach újra egyesült és quarter cask típusú, kisméretű hordóban fejezte be palackozás előtti állapotát. Ami ugye egy gyorsabb érlelést és nagyob fa-párlat kapcsolatot is jelent. Hát ez úgy hangzik mintha direkt valami paródiát tennének eléd a legkomolyabb arccal? Meg van a brit Office című sorozat? Három részen keresztül nem tudtam eldönteni anno, hogy ez most komoly doku film vagy groteszk paródia. Tudom, ettől még lehet kiváló a végeredmény, de a látvánnyal együtt..nos, fogalmazzunk úgy, nem könnyíti meg a szimpátia kialakulását. A Mortlach 30 évese, ami a Midnight Malt nevet kapta, egyszerre tűnik valami szánalmas, összeválogatott másolásnak és egy önmagát kinevettető, sőt inkább Joker-i típusú szellemi összeomlásnak. A kék színt értem (imádnivaló a hivatalos bemutatón elhangzott “az éjfél kékje és a napfelkelte narancsos árnyalata” színleírása a palacknak), a rácsos fadoboz nyilván a “dufftown-i fenevad” jelző miatt érdekes, de ezt már láttuk a Gordon & MacPhail-től akik épp a világ egyik legidősebb whiskyjét tették “rácsok mögé” hasonló formában, az egy Glenlivet 80 éves volt. A szétnyiló dobozt mintha a Glengoyne pár koros maltjánál láttam volna, de ahogy a rácsra lehet magyarázat, erre akkor meg legyen az art deco utalása a Mortlach brandnek. A kék szín (legyen éjfél kék, vagy királykék, vagy akár a Mortlach márka arculati szín eleme) kicsit a Haig kékségére emlékeztet (meg van a kölnis üvegre hajazó, David Beckham neve alatt futtatott szar single grain dizájn?). Összességében nem tudok szabadulni az Örkényt idéző gondolataimtól.

MORTLACH MIDNIGHT MALT 30 YEAR OLD_3

A végén vissza az árazáshoz, hogy rehabilitáljam a korábban leszólt fanyalgókat is. Az ára elsősorban továbbra is piaci pozícionálást erősítő elem, ezt vegyük figyelembe. Másrészt viszont 3500 font egy 30 éves malt whiskyért még manapság is durva. Kapsz ennyi idős OB Bunnahabhaint 500-600 fontért, Glenfarclast 400-500 fontért, Taliskert kiadási évétől függően 1500-2000 fontért, a kor legtúlárazottabb malt whiskyjeként értelmezhető Glenturret 30 éves is “csak” 1500 font körül van, kapsz harminc éves Highland Park maltot már egy ezresért is, Glenfiddich 30-at akár ez alatt is, Tomintoul, Benriach, Jura, mind töredéke a Mortlach árának, sőt még Laphroaig 30 éves OB is egy ezressel majdnem olcsóbb, a Bowmore 30 évese közel 1500 fonttal keül kevesebbe! A nevetséges árazásairól ismert Pernod Ricard meg a bezárt lepárló státuszát is magán hordó Caperdonich 30 évesét adja a Mortlach Midnight Malt negyedéért. Az egyetlen vetélytárs amelyiknek az RRP-je a Midnight Malt dimenziójában mozog..na melyik?..a Macallan 30 éves sherry cask kiadása. Elég egyértlemű, hogyan akarja kiszakítani a Diageo a Mortlach-ot a hétköznapok szférájából a Macallan uralta rétegbe.

Az amit a Macallan után loholó márkák elbasznak, az az, hogy sok mindent lehet mondani a Macallanre, de azt nem, hogy évtizedek tudatos munkáját ne tette volna bele abba, hogy önmagából egy ilyen luxus premium termékimázst építsen, ami már kilép a klasszikus whisky kategóriából és elkezd üzleti befektetésként, értékként funkcionálni. Státusz lett, egy szimbólum, egy kézzel fogható vagyon, a társadalom minden szintjén egyet jelentve azzal amit sugall, sőt amit bizonyít is. Nem tegnap kezdték ezt a tudatos munkát. A kortárs vetélytársak meg nem lépegetnek, hanem egy szuterénből egyből loftba költöznének. Óriásit ugranak, kihagynak lépéseket, időt, fogyasztói rétegeket. A Mortlach a titkos régimódi elfelejtett legendás képből egy távol-keleti szexbarlang szereplőjévé lett maszkírozva, egyből a Macallan szeparét célozta meg Dufftown poros kis útjairól, míg az őt kopizó, már szinte a direkt bénázás és brutális félreértelmezés, mohóság szimbóluma, a Pernod-féle Longmorn pozícionálás egyszerre világít rá erre a már-már szánalmas egymás sarkát taposó premiumizálásnak. És van még ennél is lejjebb, a Glenturret elitista elképzelése önmagáról. Pontosabban a gazdái által.

Nem lehet kihagyni lépéseket. Nem lehet megtagadni a múltat. Nem várja senki, hogy fáradt, unalmas, a tradíciókat, a kádárokat munka közben mutató, lassított felvételeken pubokban kortyolgató, barátok nevetésre közt megosztott whisky képét sugallja egy ódon főzde háttere előtt egy modern kor maltjának imázsa. Csak egy kicsivel több önazonosság a józanság talaján, ez kellene a whisky arculatba. Hogy egy legendát ne a Csillag születik színpadára kelljen beszólítani.

Nekem ebben a pillanatban a Mortlach Midnight Malt a múlt megalázása. Ha pedig majd megkóstolom, megírom a Dramazin új tasting note firka rovatában, a Szkeccsben, mert ennél többet amit ma itt feljebb írtam róla, úgysem fogok már mondani. Ha jó, pár sorban elintézem. Ha nem jó, akkor is. Bordeaux-Calvados-Rum cask, meg quarter cask… Úristen… Ki ez a (boszork)lány??

A whisky világáról a Barman’s Choice blogon találhatunk több információt. A Facebookon ugyancsak Barman’s Choice név alatt a platformnak megfelelő, rövidebb, napi bejegyzésekket, friss és gyors híreket, részben szakmai részben privát gondolatokat lehet olvasni. Ugyancsak a Facebookon olvashattok a Whiskygyűjtés és befektetés oldalon a – meglepő módon – whisky gyűjtés és invesztíció témakörben. Instagramon a (@barmanschoice) tagot érdemes követni.

Forrás: scotchwhiskyblog.wordpress.com

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük