Az Aston Martin és a Bowmore kooperációja – Black Bowmore DB5 1964

Black Bowmore DB5 1964

Azok a hatvanas évek! – hányszor hallottuk életünk során ezt a sugallt pozitív élményekkel teli sóhajtást szüleinktől? A hatvanas évek, a képzelt szabadság illúziója az egyik, és a korszakváltó, valós szabadosság a másik oldalán a világnak. Az idők, amikor viharos, szürke évektől a ragyogó, felhőtlen jövőig járta be az utat a skót whisky. Ezt idézi meg a tegnap bejelentett új single malt limitáció, amiről alább szó lesz. Egy whisky, ami önmaga a nagybetűs LEGENDA. És ide majdnem befért egy gyenge szóviccnek, hogy Lagonda…

Mielőtt a whiskyről magáról beszélünk, fussuk át, mi jellemezte azt a korszakot, amikor a cikkünk témáját adó Bowmore single malt 1964-ben hordóba került. Azt hiszem, olyan pillanatokról beszélünk majd alább, ami a skót whisky számára is, és minden értelemben az egész világnak is sorsfordító időket jelentett.

A 60-as években, annak is az elején, a világ három pontján kezdett valami új éledezni. Valami új, amire az embereknek, a korszellemnek igénye volt, valami megállíthatatlan, valami lendületes, valami más. Az igény, ami ezt kereste, természetes erővel tört felszínre a fiatalság felől, Amerikában (akik egy része még fegyelmezetten elment Vietnamba, másik része pedig pár éven belül a világbéke és a hippikultúra hangadójaként szétzilálta a klasszikus, az ötvenes évekből ott ragadt amerikai álomcsalád viszonyaira alapozott eszményt), Itáliában (ahol a partizánharcokban fogant szerelmek generációjának gyermekei, az új erkölcsöket igénylő korosztály, az élniakarást, a korlátlan szabadságot tették országimázzsá a dolce vita szellemében) és Londonban (ahol egyidőben alakult át a társadalom és a gazdaság, mind szociológiai, mind kulturális értelemben, egyszerre brit és egyszerre multikulturális formában).

A skót whisky ezekben az időkben még a második világháború utáni üzletmodellnek megfelelően létezett, mint klasszikus “brit produktum”. A skót whisky egyet jelentett a blended márkákkal, a whiskyfogyasztás, ami a szesztilalomra még emlékező generációk és az európai frontokat megjárt amerikai katonák státusz-élménye volt, egészen a 2000-es évekig velünk maradt imázsként. A whisky, az idősek itala, valami szörnyű erős alkohol, esetenként füstös mocsárlé, vagy épp valami, ami idejétmúlt dekadenciát üzent. Minden a blended whiskynek volt alárendelve üzletileg, a nagy cégeknél ez manapság sem változott sokat. A piaci szereplők közt hatalmas volt a szakadék, lévén újjá-, vagy újonan kialakuló, nemzetközi konglomerátumok és még a századforduló szellemében gondolkodó, kis családi kézben lévő lepárlók jelentették a malt whisky főzdéket és a blended whisky márkákat. A legtöbb főzde blendekhez termelt, jól bevált, régóta futó kapcsolatok és szerződések alapján. A termelő és a végproduktumot előállító szereplők közt jellegzetes pozícióban a brókerek tartották életben a businesst. Az egész whisky ipar üzleti modellje inkább idézte a 20-30-as évek struktúráit, és az 50-es évek patriarchális viszonyait.

Ezekben az időkben Londonban épp átalakult a világ. A második világháborús szülők gyermekei, a lázadó korszakhoz érkezett fiatalok annyian voltak, hála a békés korszaknak, hogy kikerülhetetlen volt egy kulturális “forradalom”, az új generációk nyomott kellett hagyjanak a társadalmon, és egyben a világon. A brit ipar kezdett kikászálódni a háborús sokkból, még utolsó erejével ugyan rajta tartotta a kezét, vagy inkább a szemét a gyarmati világon, de már látható volt az új rend, a népek szabadsága. Új államok születése kezdődött, hol a színfalak mögött, hol a bozótban kalasnyikovval. A gazdasági fellendülés még akkor is érezhető volt, ha közben olyan monumentális erejű, az ipar és a társadalom szemponjából is méretes közeg, mint a brit hajóipar, hajóépítés, a tengeri kereskedelem is eltűnt abban a formában, aminek a szerepe alapvetés volt a világ egyik legbefolyásosabb hatalmának, a brit birodalomnak a létrejöttében. A brit társadalomban élő rigorózus viszonyokat törte épp szét a miniszoknya, a popzene, a rock and roll, a drogok, a szabadosság és a szexuális forradalom. A kalapos, öltönyös, 50-es évek dohányzó “boss-man” stílusú hőse helyett érkezett a brutálisan szexista, sármos, sportos, világlátott James Bond karakter. Új erőre kapott a nacionalizmus, aminek főleg gazdasági okai voltak, semmint szociológiai, hiszen amíg Londonban az új generáció az egyenlőség, a szabadosság elvét vallva nem tett különbséget, addig a gazdasági térben igenis erős támogatást biztosított az össznemzeti, brit produktumoknak, termelésének. Ikon lett az Union Jack, a brit birodalom zászlaja, nyílt és színes, büszke verseny zajlott a brit, a japán és az amerikai termékek közt, minden szintjén az életnek. És amíg a fentebb emlegetett mondatban írtam, Amerika épp kezdett belezuhanni a vietnami fiaskóba, az itáliai Dolce Vita pedig addig tartott amíg a Mamma le nem kevert egy pofont a későn hazaérő, olajos hajú kisfiának, addig London minden fronton, megállíthatatlanul tört előre, hogy letegye annak a világnak az alapjait -akkor még erre nem is gondolva, csupán a hedonizmus forgatagában élve -amit ma élünk. A zene, a művészet, a divat, a középosztály számára is elérhető kapitalizmusban rejlő lehetőségek,az utazás, a drogok, minden epicentruma London volt.

Bowmore

Eközben a kies kis Islay szigetén, ahol semmi más esélye annak, hogy a világgal nagyon gyümölcsöző kapcsolatot tudjanak tartani nem volt, mint a whisky, a lepárlók szenvedtek. A legtöbb, ma hatalmas világmárkaként ismert whisky főzde még közel száz évvel azelőtti állapotokban leledzett. Bár voltak állandó felújítások, ezek mai szemmel inkább toldozgatásnak tűnnek, mintsem beruházásoknak. Az elavult, régi épületek és gépek mellett problémát jelentett, hogy a tulajdonosi viszonyok nem voltak igazán korszerűek. A legtöbb lepárló még egyfajta családi vállalkozás volt, szerződésekkel biztosítva a megélhetését, gyártották a malt whiskyt a nagy cégek blendjeihez. Ezek egyike volt a Bowmore Distillery is, ami 1950-től a William Grigor & Son nevű, skót családi cég kezében volt. Ők egy igyekvő kis vállalkozás voltak, főleg a brókerkedésnek köszönhetően, és a befektetésként vásárolt Bowmore lepárlóval biztosították többek közt maguknak a bevételt. Még arra is futotta az erejükből, hogy a főzdét igyekezzenek fejleszteni. Új stillhouse épült ekkoriban, a direkt tüzelésről áttértek a gázüzeműre, volt palackozó és raktárkomplexumuk Glasgow körzetében. 1963-ban meghalt a cég feje, a családfő, az üzlet pedig elkezdett rosszul menni. A kérdés nem volt tovább kérdés, a család, az özvegy vezetésével, fájó szívvel de eladásra kínálta a Bowmore lepárlót. Az érdeklődők közt a legtovább, szó szerint a szerződéskötés előszobájáig, egy spanyol cég jutott. És milyen az élet? 1963 júliusának egy estéjén, Stanley P. Morrison, egy a whisky brókerek közt jól ismert cég tulajdonosa, még fiatalemberként, egy glasgowi vacsorán elcsípett egy mondatot, miszerint a Bowmore eladásra kerül. A Bowmore azokban az időkben már ott tartott, hogy gyakorlatilag állt, a bezárás percek kérdése volt, egész évre egy 400 hordós rendelésük volt, a spanyol vevő ott állt kezében a tollal. A vacsora örökre megváltoztatta a skót whisky világát. Még nem tudták, de megszületett a cég, amelyik a világ egyik legjelentősebb malt whiskyjét fogja gyártani, főnixként újjászületve, hogy (mint mindjárt látjuk alább) a pozitív nacionalizmusból fakadó lehetőségből később, az évek során, japán-amerikai multikulturális, brutálkapitalista, minőséget a profit mögé helyező mega-vállalat legyen az évtizedek során, legkésőbb a 20.század végére. Történt ugyanis, hogy Morrison, aki a vacsora alatit hírt lehetőségként értékelte, másnap azonnal felhívta az özvegyet, és még aznap este egy másik vacsorán meg is kötötték az üzletet. Aki eddig azt gondolta, felesleges szócséplés a hatvanas évek viszonyairól beszélni, vagy, teljes félreértés benne főleg nacionalizmusról, meg lendületes új generációkról magyarázni, annak itt a bizonyíték. A Bowmore eladása a Morrison családnak. Ahogy a Bowmore egy kis skót családi kézből végül nem egy nemzetközi céghez kerül, hanem a család döntése értelmében skót lepárlónak skót kézben a helye, és amilyen lendülettel a fiatal Morrison másnap megköti az üzletet, az egyben maga az úgynevezett Swinging Sixties, a Lendületes Hatvanasok, üzleti viszonyok közt értelmezve. Benne a “nacionalizmus”, mint a skót örökség, vagy épp a brit branding, és a fiatal üzletember üzletkötési stílisa, mint lendület.

Megszületik a Morrison Bowmore. 1964-ben a Bowmore Distillery maltjai főleg sherry hordókba kerültek, köztük azok, amikből később a világ egyik, ha nem a legikonikusabb maltja, a Black Bowmore is palackozva lett. (csak, hogy minden hazai whiskyrajongói be tudja lőni mekkora útról beszélünk, ez az az időszak, amikor egy nagyon fiatal srác, bizonyos Jim McEwan segédkádárként csatlakozik a Morrison céghez, hogy pár évtizeddel később a Bowmore egyik legdinamikusabb master distillerje, a lepárló vezetője legyen, majd a 21.század legelején halotti poraiból újjáélessze a Bruichladdich Distilleryt, őt ismerheti utóbbi tevékenységéről a hazai szcéna is, hiszen a Bruichladdich a magyarországi vezető whisky szakcég egyik első partnerei közt volt, aktív márka képviselettel. Igen, Jim ekkor kezdte a karrierjét hordókészítőként..).

Az 1964 november 5.-én first fill oloroso hordóba került Bowmore 1993-ban, 29 évesen kerül palackba, színe miatt a Black Bowmore nevet kapva. Az ára 80 font volt, és nem igazán keltette fel senki figyelmét, az emlékezők szerint még a staffnak felajánlott árengedmény sem volt túl vonzó egy akkoriban a 80 fontjával drágának számító whiskyért. Pedig miről is beszélünk? Egy a hatvanas évek profilját szállító, full time sherry érlelt, 29 éves Bowmore maltról! Ma ugyanez a palack nagyjából 15 -18 000 fontot ér. Szorozd ki, mennyit hozott, ha befektetésként értelmezzük. Amikor ez a párlat hordóba került, akkor épp csak pár hónapja mutatta be a Glenfiddich azt a palackozást, ami pure malt jelzővel elindította a ma ismert, modern single malt kategóriát a piacokon. Vagyis semmiféle terv nem volt ennek a Bowmorenak a jövőjére nézve, csak ott volt a párlat, kéznél volt egy pár jó hordó, aztán majd lesz, ami lesz. Ne feledjük, alig egy éve van a Morrison család kezében a Bowmore. A családi verbál-legendárium szerint amikor egy évvel korábban Stanley Morrison megkötötte az üzletet a Grigor özveggyel, másnap felhívta a társát, James Howat nevű embert, hogy megvette a Bowmoret, az csak annyit kérdezett: “És honnan lesz erre pénzünk?”. Mire a válasz: ” Az már a te dolgod”.

Persze, azért nem kellett ennyire vagánynak lenni, hiszen a Morrison fémjelezte whisky brókercég épp egy remek üzletet ütött nyélbe, egy akkoriban elég heves, belső piaci mozgásokat okozó üzleti viszonyok közt. A Glenfiddich megjelenése, a korábban kötött megállapodások, személyes ellentétek és üzleti oldalvágások eléggé szétzilálták az addigi status quo-t, de erről majd egyszer máskor…

Szóval épp akkor kerül a hordóba a későbbi Black Bowmore, amikor elkezdődik az új korszak. Csak még senki nem tudta, hogy mi lesz mára belőle. Amikor palackba kerül a whisky, 1993-ban, akkor a skót whisky ipar épp az útkeresés, a stagnálás korszakában van. Alig egy évtizede, hogy a sokkolóan visszaesett kereslet eredményeként rengeteg lepárló bezárt, átalakultak a piaci viszonyok, a fogyasztási szokások, az üzleti kapcsolatok, a technológiák (apró, de jellemző kis részlet, hogy a 90-es évek elején a technológia nem a legjobb zárást adta a palackoknak, így a legtöbb Black Bowmore palackozás ha nem figyeltek eléggé rá az évtizedek során, erősen párolgott a gyenge minőségű zárás miatt. Erre a leglátványosabb példákat az úgynevezett Gooding kollekció árverezésekor láttuk, amikor a vagy tucatnyi megmaradt eredeti Black Bowmore palackozás többségében elképesztően alacsony szinten volt a whisky szintje a palackokban. Ennek részben az oka ennek a korszaknak a figyelmetlensége). A Morrison Bowmore nevű cég, eddigre már az Auchentoshan és a Glengarioch lepárlók tulajdonosaként is, keményen küzd az új közegben. Már a méretüknél fogva is más stratégiát kell követniük, és ahogy a 60-as években volt egy közeg, amiben működtek, úgy a 90-es években annak szinte teljesen ellentétes viszonyai közt kellett a legjobb megoldásokat választaniuk. Emlékszünk még amikor 63-ban egy spanyol cég elől vette meg a skót Morrison a Bowmoret? Emlékszünk még, hogyan versenyzett a mindenféle brit termék a japán cuccokkal? Emlékszünk a szabad szerelem korszakára? Nos, az 1980-as évek végére ebből az lett, hogy jött az AIDS, szó sem volt többet “szabad szerelemről”, a japán termékek már elárasztották a világot, a Morrison-Bowmore pedig részben japán kézbe is került, egyértelmű jeleként a következő évtizedek nemzeti cégektől a nemzetközi vállalatok felé való mozgásának. Hol volt már az alig 400 hordós éves megrendelés, amikor jött helyébe a bulk, azaz a tanker méretű (nem palackozva kiszerelt) whisky export Japánba? 1993-ban kijött a Black Bowmore, aztán 1994-ben és 1995-ben a 2. és 3. kiadása, egy-egy évvel idősebben, értelemszerűen. 1994-re a japán Suntory résztulajdonosból teljes gazda lett, és megvette az egész céget. Ők azóta már a Beammel összeállva, Beam Suntory néven operálnak, márkáik közt a legendás Bowmore, a Laphroaig, a Teachers, és még megannyi jelentős név. Részesedésük közel 15 millió liter malt whisky előállításával, az egész piacot nézve kb 3.5 %. Előttük csak a megaméretű Diageo, a Pernod Ricard, az Edrington és a Bacardi (Dewars).

A Black Bowmore időközben legenda lett a minősége okán. Amikor pár éve, 2016-ban kiadták az akkor utolsónak ígért Black Bowmore maltot, 50 éves formájában, az már nyitóáron is 16 000 font volt. Azóta a Black Bowmore palackok jönnek-mennek a másodlagos piacokon, még mindig a legvonzóbb whiskyk egyike, mind érték, mind minőség, mind még potenciált rejtő alanyként. A tegnapi hír viszont kavics a tóba, nem is kicsi! Megjelent az új, talán ezúttal már tényleg az utolsó Black Bowmore. És itt érkezünk meg végülis a mai cikk témájához.

Black_Bowmore_DB5_BottleAz új whisky a Black Bowmore DB5 1964 nevet kapta. A palackozás egy kooperáció két ikonikussá lett brit brand, a Bowmore malt whisky és az Aston Martin Lagonda autógyártó cég közt. Igaz, egyik sincs már teljesen brit kézben, de felidézve az 1960-as évek fentebb vázolt viszonyait, azt kell mondanunk, valóban két nagyágyú állt össze, amik még nevükben manapság is alkalmanként egyet jelentenek a top, a luxust sugalló, a highlife életminőséggel. Hogy menetközben a Bowmore-ból mi lett, és hogyan élte túl az Aston Martin története során a közel tucatnyi csődöt, elérkezve egy német (Daimler-Mercedes), kanadai, svájci, maláj, kuvaiti, ki tudja milyen tőkével felálló, tőzsdére vezette konzorcium időszakáig, az szétfeszítené ezen cikk kereteit. Maradjunk végre a hírnél! A kooperáció ugyanis már tavaly ismert volt a szakmában, várható volt, miután az Aston Martin bejegyeztette brandjét és logóját alkoholtermékekre is, hogy valami lesz. Ilyen névvel pedig az is várható volt, hogy valami extrém, valami nagy, valami luxus fog érkezni. És bár a Bowmore sugalhatta volna, ismerve korábbi, nagy koros maltjait, hogy a kor lesz az üzenet, azért a Black Bowmore-ra nem számított senki.

Mert itt kérem az eredeti Black Bowmore-ról van szó! Abban az értelemben mindenképp, hogy az első trió, az első három kiadása a Black Bowmore maltoknak, a legendát megalapozó palackozások, az 1993-94-95 évben kiadottak azok, amiket a whisky világ A Legenda-ként kezel. A negyedik és ötödik megjelenés ugyan szintén 1964-es, csak sokkal korosabb nyilván, és már egyértelműen az első három kiadás ikonikusságára építve jelent meg. A negyedik, egy 42 éves verzió, az eredeti töltési napról származó, öt sherry caskból lett házasítva, és 2007-ben jelent meg egy Trilógia részeként. Ez a hármas a Black, White és Gold nevet viselte, és technikailag ez a Black is besorol a Black Bowmore legendáriumba, annak ellenére, hogy a trilógia érdekes módon kicsit lehúzza ezt az státuszát. Talán mert érezhetően egyfajta “bőrlehúzásnak” tűnt a megjelenésekor is. Azért a másodlagos piacokon még szépen teljesít, hiszen mégis csak arról a bizonyos 1964 novemberi töltésről van szó! Az ötödik, The Last Cask néven bemutatott, 50 éves Black Bowmore a két utolsó túlélő hordóból származott, és eddig úgy tudtuk, ez volt az utolsó Black (ha kíváncsi vagy a teljes Black Bowmore szortimentre, nézz be a Barman’s Choice blog Whisky gyűjtés és befektetés nevű oldalára a Facebookon, ahol egyben bemutatom minden tagját ennek a mitikussá vált szériának).

Térjünk vissza tehát a mostani, 2020-as Black Bowmore cucchoz, ami tehát 31 éves. Hogy hogy lehet az? Egyszerű. A whiskyt 31 éves korában nyilván lepalackozták, így az most nyilván egy jó üzlet érdekében előkerült az archívumból. A jó üzletet pedig az az 50 000 font jelenti, amibe kerül majd a 25 eladásra kínált palacknyi Bowmore darabja (összesen 27 palack készül, de kettő valószínüleg vagy archívumba, vagy jótékonysági árverésre kerül, erről most nincs infóm). Az Aston Martin pedig úgy jön a képbe, hogy az 1964-es év nagy dobása részükről a DB5 fantázianevű AM verzió megjelenése volt. Ez az az autó, amelyiket James Bond kocsijaként ismerhet az is, aki nem ért az autókhoz, vagy nem érdeklik a kocsik, mint pl jómagam. A legendás autó jellegzetes formáját olasz dizájnerek alkották (ugye, azok a lendületes hatvanas évek?! az olasz dolcevita, a brit branding és az amerikai moziipar, meg is van ismét a korszak lendületét adó közeg…) az Aston Martin számára. A brit autómárka, amelyik a hagyományok, a sportosság és a luxus jelszavával vértezte fel magát, már 1947-ben megvette a nála idősebb, Lagonda nevű autogyártó céget, ami több mint 70 év múlva remek alapot ad olyan, a cikk elején már pedzegetett szar szóviccekre, mint, hogy a Black Bowmore egy lagonda….

Az 1964-es Bowmore megjelenésében nem az eddig ismert puritán megjelenésű Black palackozásokat (1-4) követi, hiszen akkor mi értelme lenne egy luxusbranddel összeállni, ha ipari standard palackokba töltenél egy ikonikus whiskyt? Az új dizájnban a kapszulaszerű palack alját egy eredeti Aston Martin dugattyú adja, kézzel fújt üvegben, kézikészítésű egyedi bőrbevonatú dobozban pihen a Black Bowmore DB5 1964 First Fill Williams & Humbert walnut brown Oloroso Sherry butt, 31 Years Old, 49.6% abv jelzésű single malt.

Bormore DB5 1964

Különösebben ennél többet magáról a cuccról mondani nem lehet, ez most egy olyan poszt volt, ahol az előzmények, a visszatekintés, a magyarázat érdekesebb volt, mint az újdonság maga. Talán annyi kérdés felmerül, hogy az 50 000 font nyitóár, beleértve a tényt, hogy mégis csak egy egyedi kooperációról van szó, egyedi megjelenéssel, 25 palackkal, és talán ezúttal tényleg az utolsó, eredeti Black Bowmore -ról, megéri-e? Megéri-e, miközben az “eredeti” megjelenés ennek nagyjából a fele a másodlagos piacokon. Azt hiszem, lesz 25 olyan ember, aki mind a legenda miatt, mind a két brand vonzereje miatt, akár csak egy Bowmore kollekciót teljessé téve, vagy épp státusz szimbólumként kezelve, de meg fogja vásárolni. Alapvetően ezekben a napokban, amikor már tudjuk értelmezni a másodlagos piacokon zajló dolgokat a Covid után (mondjuk úgy, után…), azt látjuk, hogy se a vásárlási, se az eladási kedv nem csökkent. Az árak inkább felfelé mozognak, semmint lefelé, ahogy azt egy globális válságot okozó virus után várhatná az ember, de a nagyon magas értékű whiskyk stagnálnak. Elég nehéz manapság több ezer fontos whiskykből még többet kihozni. A jelek szerint ezek elérték most a maximumot, amit hajlandók emberek bármilyen okból is kiadná rájuk. Azt nem tudjuk, hogy a konkrét palackokra reflektál ez, vagy általában mondhatjuk, a whisky elérte a maximumot. Az utánuk következő hullám ugyan még belecsúszik több ezres árakba, de a jelek szerint nem közelítik azokat az összegeket, amiket például egy Karuizawa Geisha utolsó palackozásáért kértek, vagy egy Black Bowmore-ért adnak. Meglátjuk, hogy aki haszonszerzés, ha itt értelmezhető még a flipper kifejezés, akkor flipping okán veszi majd meg az 50 ezres Black Bowmore DB5 1964-et, tud-e realizálni valami extrát rajta rövid időn belül.

Nekünk addig maradnak a képek, felidézendő egy korszakot, amikor még a Bowmore igazán Bowmore volt, és egy Aston Martinból kifigyelő skót macsó brit titkosügynök simán utána fütyült egy miniszoknyás csajnak Londonban. Miközben a hiper-szuper érzékennyé sminkelt világcégek, rettegve a véleménydiktatúrától és remegve a profitjukért, már mindennel egyetértenek, ami tökéletesen ellentétes azzal, amit a brandjük sugallt, főleg egy olyan korszakban amire ez az új produktum emlékezik, és ha elengedjük a mai korszellem igényelte dizájnt és marketinget, azért mégis csak itt van valami, valami utolsó igazi.

A whisky világáról a Barman’s Choice blogon találhatunk több információt. A Facebookon ugyancsak Barman’s Choice név alatt a platformnak megfelelő, rövidebb, napi bejegyzésekkel a friss és gyors híreket, részben szakmai részben privát gondolatokat tudod olvasni. Ugyancsak a Facebookon olvashattok a Whiskygyűjtés és befektetés oldalon a -meglepő módon- whisky gyűjtés és invesztíció témakörben. Instagramon a (@barmanschoice) tag alatt érhető el.

Forrás: scotchwhiskyblog.wordpress.com