Mint oly sok minden, a szivar is Kolumbusz jóvoltából jutott el Európába. A XVI-XVII. század tehetősebbjei már szívesen adták át magukat egy kellemes ital mellett a zamatos szivarok élvezetének. Hazánkban a húszas, harmincas évek kávéházi miliőjének elengedhetetlen kelléke volt, s napjainkban ismét reneszánszát éli.
A legenda szerint Kolumbusz “elirigyelte” az indiánoktól az égő dohánylevelek füstjének élvezetét, elhozta Európába a dohányt, ahol azt kezdetben gyógyfűként tartották számon. A szivarozás népszerűsítése Jean Nicotte-hoz, Franciaország egyik spanyolországi nagykövetéhez kapcsolódik (a nikotin mint hatóanyag róla kapta a nevét). A XVI. századtól kezdődően a szivarozás fokozatosan az uralkodó osztályok, majd a polgári réteg fontos szertartásává vált. Az egyre gyorsuló ipari fejlődéssel, a tömegcikkgyártás kialakulásával megjelent a cigaretta, így a dohányzás már az alsóbb társadalmi osztályok számára is elérhetővé vált.
Ez a fajta dohányzás azonban merőben eltér elődjétől. A szivarral ellentétben, a cigaretta különböző vegyi anyagok és papír felhasználásával készül és füstjét letüdőzik. (A szivarozást ezért a bennfentesek csak biodohányzásnak nevezik.) Míg a cigaretta kiválóan beilleszthető a gyors, felületes életritmusba, addig a szivar elszívásához idő és nyugalom szükségeltetik. Nemhiába mondják, hogy a szivarozó harmóniában van önmagával és környezetével. Továbbá míg a cigarettásdobozt futtában belegyűrhetjük táskánkba, addig a szivar tárolásának megvannak a szabályai. Minőség, igényesség és egyediség – ez az a hármas, ami a két terméket és fogyasztásukat egymástól mérföldes távolságba helyezi.
A dohány (tobacco) Amerika, Ausztrália és Ázsia meleg vidékein őshonos, cserjés növény, aminek nagyméretű, zöldessárga, szárított leveleit dolgozzák fel.
A szivar szerkezetét tekintve tölteléklevelekre, összekötő és borítólevekre bontható. Az első a tripa, amelyet a szivar lelkeként tartanak számon. Ez és az ezt összekötő capote adják a szivar aromáját, az illatért pedig, amit egy szivar meggyújtásakor először érzékelhetünk, a borítólevél, a capa a felelős.
Az egyes márkák alapvető különbségének oka, hogy egyes fajták szivarjait kézzel, másokat géppel sodorják. Emellett fontos jellemző a forma, a méret és az íz. A szivar éke a gyűrű, ami kezdetben azért került rá, hogy az urak fehér kesztyűjét ne fessék meg a dohánylevelek. Később már a tulajdonos nevét is ráírták, ma pedig a márkanév feltüntetésére szolgál.
A szivarfüst ízvilága 5-6 különböző módon érlelt és eltérő fajtájú levélből épül fel. Ha kezdő szivarosok vagyunk, érdemes ízlelőbimbóinkat fokozatosan hozzászoktatni e nemes kavalkádhoz, és az egyszerűbbekkel kezdeni. Érzékszerveink később meghálálják ezt, idővel ki tudjuk majd választani a hangulatunknak és az adott napszaknak, környezetnek, valamint az elfogyasztott ételnek és italnak megfelelő szivart.
A szivarozás a választás művészete, melynek rituáléja és íratlan szabályai vannak. A szivart kizárólag gyufával ildomos meggyújtani és soha nem szabad elnyomni, hagyni kell méltóságteljesen “meghalni”. Hetvenszázalékos relatív páratartalom mellett kell tárolni. Ezt szolgálja a szivardoboz, az úgynevezett humidor, ami a szakértő szivaros egyik legfontosabb kegytárgya.
Szerb Antal szerint a konyak íze szánkban olyan, “mint elhalt erdők erőteljes kísértete”. A konyak és a szivar tökéletes párt alkotnak. A Churchill szivarok és a Hennessy X.O. elegáns klubokban találkoznak, melyek füstös levegőjén át még a Hennessy X.O. konyakban olyan erősen jelenlévő tölgyfaillatot is felfedezhetjük. Természetesen itt sem mindegy, hogy mit mivel fogyasztunk: a könnyedebb italhoz a könnyed szivar illik, míg a mélyebb, telítettebb konyakhoz robusztusabbat párosítsunk.
Mindenki megtalálhatja az egyéniségének megfelelőt, hiszen az élet szürkesége ellen különféleképpen védekezhetünk: a szivarok íze egy lehetőség, hogy olyanná varázsoljuk, amilyennek akarjuk, krémessé, simogatóvá, tartalmassá, fenségessé vagy akár visszafogottá.
Forrás: Napi.hu